A beígért filozofálás, és egy kis videóajánló...

Ihletet kaptam, vagy mi a szösz, úgyhogy úgy döntöttem, megörvendeztetem a jónépet egy újabb bejegyzéssel... csak hogy miért is ne. Viszont ez a bejegyzés most csak részben fog szólni a mi kis életünkről, inkább úgy általánosan filozofálok az Egyesült Királyságról, adok egy pár érdekes információt.

Indításként Szlanka Zsolt videójával kezdeném a bejegyzést. Aki nem ismerné az úriembert, de érdeklődik a UK téma, vagy külföldi munkavállalás/élet iránt, annak azonnal kötelező megnézni a videóit. Most csak ezt az egyet teszem ide ki, de ez már a negyedik videója... volt másik három.

 

A nélkülözhetetlen tanácsok nem véletlenül vannak nagybetűvel a címben, tényleg nagyon sok érdekes információval szolgál. És tényleg alapvetőek. Én szégyellem magam, hogy némelyikről még nekem is csak halvány képem volt, és bár itt élek, már most rengeteget segítettek a videói. Ezúttal is köszönöm neki, hogy feltöltötte őket. Az már csak slussz poén, hogy az autóvezetéssel kapcsolatos videói felbecsülhetetlen értékűek lesznek, amint összejön a pénzem a jogsi megszerzésére. De ez a bejegyzés most nem erről szól.

Nagyon sok fontos dolgot érint, és nem csak a tényszerű információkat kéretik nagyon komolyan venni, hanem a véleményét is az országról, emberekről. Az itt töltött időm töredéke sincs az övének, de eddig tökéletesen meg tudom erősíteni azt, amit mond. Egyébként amikor ezt a blogot elkezdtem, volt vele egy hasonló, segítő célom az utánam következőknek... de ettől a tervtől (talán sajnos) eléggé eltértem. Így ez a blogom leginkább ismerőseimnek, vagy bártender kollégáimnak értékes. Egyszer talán írni fogok én is valami konkrétan használható segédletet az itteni letelepedésre.. De egyelőre nem érzem magam annyira tapasztaltnak és biztosnak a témának, hogy megbízható forrásnak tartsam magam. Alakul, de azt hiszem, kell még egy kis hitelt építenem ehhez. Sokat kell látnom még. 

Ezek a videók nagyon jó gondolatébresztőként szolgáltak... úgyhogy most kifejteném a véleményem, hozzátenném a saját álláspontom néhány fontos témához, amit különösen fontosnak tartok. Elég cél és sikerorientált, tudatos embernek tartom magam... néha túlzottan is munkamániásnak tűnök emiatt, de ez más kérdés. A lényeg, hogy itt egy új gondolkodásmódról is szó van, nem csak bankszámlanyitásról, meg orvosi ellátásra való bejelentkezésről... és ezt jól hangsúlyozza. Én is erről szeretnék most írni.

Az emberek hagyják el Magyarországot, rohamléptekben, ez tény és való. Szélednek szét a világban, és kezdenek új életet.. hogy milyen körülmények közt, és hogyan, azt embere, helyzete válogatja. Az okok is különbözőek... de nagyon sokan fejben, lélekben, mentalitásban egyáltalán nincsenek erre felkészülve. A végeredmény ezért néha kétes értékű. Sajnos még mindig sokan érkeznek ide úgy, hogy aztán nem érzik jól magukat. Ez szerintem a mentalitásból, gondolkodásból, hozzáállásból fakad.Bevallom őszintén, bár nem szép tőlem: alapvetően én gyanakvó vagyok az itteni magyarok kapcsán, és alapvetően előítélettel indítok. A nagyobb magyar közösségektől konkrétan félek. Nem azért, mert bántanak, meg nem azért, mert félek, hogy lehúznak. Egyszerűen azért, mert ide nem ezért jöttem. Csak részben voltak anyagi és jogi okai, hogy idejöttem... a legfőbb ok, amit minden britnek, és egyéb nemzet gyermekének elmondok, ha megkérdezi, miért jöttem ide: eljöttem a magyar mentalitás elől. Mit értek ez alatt?

1) Sajnálom magam, és kesergek, mert az soha sem jó, ami van. Soha, semmi sem jó, csak tűrhető.

2) Dögöljön meg a szomszéd tehene is. Ha nincs nekem, másnak se legyen. Ha nekem rossz, szívjon más is.
3) Mindig a bűnösöket keresem, és hibáztatok mindenkit 50, 100, 500 évre visszamenőleg. Nem keresem magamban a hibát, és főleg nem törődök a jövővel.

Ez teljes mértékben ellentmond a gondolkodásmódommal. Alapvetően pozitív vagyok vagyok. Nem a dolog rózsaszín szemüveges optimista feléről, de próbálok minden helyzetet pozitívan felfogni. A legjobb végeredményre számítok, és felkészülök közben a rosszabbra is. De eddigi észrevételeim alapján minden szívásnak megvan a maga oka, maga haszna, és jó eredménye, ha helyesen állok hozzá. (Napoleon Hill szerint például minden nehézség egy magánál sokkal nagyobb jó magvát hordozza magával - és egyet tudok érteni). Szeretem a tisztánlátást, és a helyzet pontos felmérését, de hogy érjek el egy célt, ha alapból negatívan látom, károgok, és vakfoltokat építek magamnak azzal, hogy nem vagyok hajlandó megoldásokkal, pozitív végeredménnyel számolni?

Az irigységet alapvetően hülyeségnek tartom. Nekem az irigység mindössze egyetlen dolgot jelent. Az irigység az, ha kimondom, hogy nem vagyok képes arra, amire más már egyszer képes volt. Gyengének, érdemtelennek, kevésnek tartom magam ahhoz, hogy elérjem azt, amit más elért, vagy olyan legyek, mint más, aki több, vagy akinek több van. Ha irigy vagyok más nyelvtudására, azt mondom, hogy hülye vagyok ahhoz, hogy megtanuljam. Ha irigy vagyok más pénzére, értékeire, azt mondom, hogy én önerőből nem tudok meggazdagodni. Ha irigy vagyok más tudására, azt jelenti, hogy lusta vagyok tanulni. Ennyi. Az irigység értelmetlen. (Pszichológusok: Igen, belső kontroll.)

A hibáztatás pont ugyanez. Ha mást hibáztatok valamiért, magam korlátozom. Ha azt mondom, más sodort ebbe az anyagi helyzetbe, nem vállalom el a felelősséget. Csak értelmetlen harag marad, nulla konstruktív ötlet. A múlt megtörtént, változtatni kell a végeredményeken. Bekövetkezett, valaki hülye volt, valaki baromságot csinált, vagy valaki szemét volt, nem érdekel. Hol lehet megjavítani? Hibáztattam én már életet, helyzetet, bankárokat, családot, embereket akik elbántak velem, és soha nem volt eredménye. Soha nem is lesz. Ha én vállalom el a dolgokért a száz százalékos felelősséget, akkor elvállalom, hogy változtatni tudok rajta, és nem az események játszanak velem. Meg tudom oldani. Senkin nem tudok változtatni, csak magamon. A saját gondolataimon, saját cselekedeteimen, és majd azzal változnak a dolgok körülöttem. Kicsiben, nagyban. Magyarországon még mindig a hibáztatás megy. Ki tett, mit tett, miért tette, és ezzel mindenkit tönkretett. Mert a törökök, mert a habsburgok, mert a kommunisták, mert a, mert a... És mindeközben senki, semmi előremutatót nem tesz. Mindenki tudja, ki a hibás, de azt nem, hogy ki fog rendet rakni.

Egyszerűen úgy éreztem, hogy megfojt az a környezet. A héten bejött három magyar a bárba, és az első percekben konkrétan féltem. Aztán összebarátkoztam velük, utána lehangolódtam. Mióta itt vagyok, nem hallottam ennyi kesergést és elégedetlenséget, mint abban a tíz percben. A máskor "wonderful" meg "beautiful", és "very nice"  koktélok helyett csak "nem rossz", és "egész jó"-kat kaptam...  szinte láttam az életuntság lila negatív hullámait, komolyan. Máskor meg nagyon pozitívan csalódok emberekben, és szégyellem magam azért, mert félek a magyaroktól, és japánul kezdek el beszélni Kittihez, ha magyar szót hallok az utcán rajtunk kívül.

Így érkezünk el a beilleszkedés témájához: Az érdeklődők számára linkelek egy nagyon tanulságos cikket a témáról: http://hvg.hu/vilag/20120810_brighton_magyarok

Ha Winston Churchill tanácsán kívül bármit adhatnék (ez lenne a legfontosabb: Ne add fel. SOHA, SOHA NE add fel. Teljes mértékben egyetértek az öreggel) pluszban, az egy régi mondás lenne: Rómában tégy úgy, mint a rómaiak. Ez nagyon sok ember életét megkönnyítené. Egyszerű analógiával élnék: cigánykérdés. Hogy én mennyiszer hallottam otthon: mert a cigányságnak asszimilálódnia kell, és elfogadni a helyi szokásokat, helyi normákat. Mert úgy kell élni, mint mi, és akkor nincs gond.

Nos, akkor mi is a helyzet az itteni magyarokkal? Egy nagyon jó részével semmi gond nincs. Ők nagyon jól fognak élni, és élvezni fogják itt az életet. De mi van azzal a felével, aki angolul se hajlandó megtanulni, és komplett idiótának nézi a briteket? Hülyének tartja a szokásaikat, ehetetlennek az ételeiket, lustának és elkényeztetettnek az embereket. Most akkor ki nem asszimilálódik hová? Meg mint a cikkben írták: az angolok nem tisztálkodnak, koszosak? Az angolok kevesebbet érnek, mint a magyarok? Mi ez a hozáállás? Idézem a cikk címét: ha az angolok buták, minek jössz ide?

Teljesen más neveltetés, teljesen más kultúra és világszemlélet... ítélkezés helyett inkább ismerkedni kéne. Érdemes megismerni az embereket, és beszélgetni velük sztereotípiák helyett. Minden ember egyedi, és van benne valami érték... ha meg valakivel mégsem vagyunk jóban, akkor ne azért legyen idióta, mert brit... hanem azért, mert ilyen ember. Előfordulnak a tényleg hülye/szemét emberek, mint mindenhol. Előfordulnak ingyenélők, és megkeseredett emberek is, ahogy a sznobok is. De ezek emberek, nem egy népcsoport. Mondom én, aki fél a magyaroktól. Aki ide jön, ígérje meg: ne nézze látatlanban komplett idiótának az angolokat, és ne könyvelje el őket bunkónak sztereotípia szerint. Én megígérem, hogy pozitívabban fogok állni az itteni magyarokhoz. Nem azt mondom, hogy úgy kell élni mint a britek - van, ahol úgy tűnik, nekik nincs igazuk. Csak azt mondom, hogy gondolkodjunk, ne reagáljunk.

Ismerek itt magyarokat, akik nagyon jó emberek. Ugyanígy angolokat, akik nagyon jó fejek és kedvesek. Itt jön a másik ellenérv, amit otthon gyakran hallok: te itt csak bevándorló leszel. Bu-búúúú.. Téves. Egyetértek Zsolttal, itt az emberek azért ítélnek meg, aki vagy, nem azért, hogy honnan jössz. Nem azért, hogy milyen papírod van, és nem azért, mert audival jársz, vagy mert több pénzed van. Aki meg mégis úgy érzi, hogy úgy kezelik, mint a cselédeket, az vizsgálja meg az angol nyelvtudását (főleg a hozáállását), és gondolkodjon el. Egy zseniális Musicalből idézek (Avenue Q, mindenkinek ajánlom):
"Everyone makes judgement based on race! Not big judgements, like who to hire, or who to buy a newspaper from... Noo, just little judgements, like thinking that mexican boy should learn to speak goddamn english!!"  (Mindenki hoz ítéleteket rassz alapján... na nem nagy ítéleteket, mint hogy kit vegyünk fel, vagy kitől vegyünk újságot.. csak olyan piciket, mint hogy a mexikói buszsofőr srác megtanulhatná már beszélni azt az istenverte angolt!!

Adjuk meg nekik a tiszteletet, hogy megtanuljuk a nyelvüket, és észre fogjuk venni, hogy egyenlő partnerként kezelnek minket, és mindjárt nem néznek hülyének. Az se érdekli, honnan jöttünk. Némelyek összekevernek a csehekkel és a lengyelekkel, mások azt se tudják, hogy magyarok léteznek... a harmadik ember meg Budapesten nyaralt, és imádja a magyarokat. Az Izlandi barátaim meg kívülről tudják a Trianon sztorit, mert Budapesten a taxisofőrtől mást se hallottak, hogy milyen szemétládák bántak el Magyarországgal a történelem során, és ki más tehet még sanyarú sorsunkról rajtunk kívül. Szarkazmus kapcsoló aktív.

Úgyhogy aki idejön, nem árt, ha megszokja a sokszínűséget. A "faji" előítéleteknek itt nincs sok értelme. Oké, itt is vannak rasszisták (egy angol munkatársam a konyhán utálja például a spanyolajkúakat, amit a mellette, kitchen porterként dolgozó Uruguayi, mindenkit szerető, mindíg mosolygó srác egyszerűen nem ért). A kisfőnököm angol ugyan, de a nagyfőnök félig brit, félig japán... a felesége meg vagy Kazah, vagy Iráni, nem is tudom már. A szomszédban egy skót és egy ír dolgozik együtt... múlt héten meg egy Londoni fekete sráccal és egy hirtelenszőke svéd csajjal beszélgettem a tengervíz hőmérsékletéről zárás előtt fél órával. Bristolban a Church Road-on laktam... hat-hét régi keresztény templom állt sorban, amelyekből már csak egyetlen egyen volt kereszt. Az elsőn a szanszkrít "OM" felirat díszelgett... hindu templommá alakították át. A következőn az arab nyelvű "masjid" (mecset) felirat volt olvasható... és csak utána jöttek a baptista, evangélikus, anglikán, és hasonló keresztény felekezetek. Az arab boltokban mindent megkapsz a világ bármelyik pontjáról... és tudomásom szerint egyik sem terrorista. A számítástechnikai boltokat indiaiak, vagy arabok szokták vezetni, mert értenek hozzá...minden tele van indiai-kínai takeaway éttermekkel, a kebabosokról nem is beszélve. A Sainsburys polcaira pont ugyanúgy kiírják ünnep alatt, hogy "Ramadan Mubarak", mint hogy karácsonykor a "Merry Christmas"t, és Robi barátom elbeszélése szerint Swansea békeszerető lakossága tömegesen akadályozta meg a  maréknyi helyi nacionalista idegenellenes tüntetését. A középvezetők nagy része elég sok szektorban már nem törzsgyökeres angol, és sehol nincs megírva, hogy a bevándorlóknak az alja munkát kell végezni. Aki többet akar, tanuljon meg angolul, és képezze magát szakmailag kompetens szintre, megkapja a jó állást. Csak vállalja a felelősséget a saját életéért, és ne az angolokat hibáztassa, hogy nem adnak jó állást.

Következő, amit gyakran hallok: már rég diplomás tolmács lehetnék, erre bárpult mögött állok. A válasz: itt annyit érsz, amennyit teszel. Ha jól végzed a munkád, megbecsülnek... ha lusta vagy, segélyen élsz, nem. Van feszültség a bevándorlók és a britek között - a külföldiek lustának tartják a briteket. Ennek okára még nem jöttem rá, de szerintem a megoldás itt is személyekben és jellemekben keresendő. És köszönöm szépen, én szeretek bártender lenni, egyelőre legalábbis tuti. Hosszú távon tuti nem leszek, de nem azért, mert szégyellném, vagy mert nem lehet jó karriert befutni rajta. Csak egyszerűen egy remek állomás az életemben, ahol jól fizetnek, van időm tanulni és továbbképezni magam más területeken, tanulni és gyakorolni az angolt, anyanyelvi szintre fejleszteni, és mozdulok majd másfelé, ha elérkezik az a pillanat. A lányok se fognak örökké sushit tekerni, ez tuti. De ez az ár, amit meg kell fizetni, előre. Mint már írtam. Az élet nem étterem, hanem büfé. Előbb állunk sorba és fizetünk, aztán eszünk. Tolmács és fordító meg soha nem leszek... nem viselném el, ha egy gumiszagú autógyár irodájában nyugdíjas koromig szakmai leírásokat kéne fordítanom japánról magyarra.

Következő gyakran hallott indok: itt sincs kolbászból a kerítés. Válasz: tényleg nincs. De legalább hagynak élni. Ha valaha vállalkozni szeretnék, itt megtehetem majd anélkül, hogy lopnom, csalnom és hazudnom kelljen. Legálisan, ügyeskedés és stiklik nélkül, legális keretek között. Az már csak hab a tortán, hogy itt még fizetőképes(és nem csak képes: fizetni _hajlandó_) piac is van.

Ez még leginkább csak terv, de a megérzésem a következő: ismerkedni kell. Barátkozni, mindenhol, mindenkivel. Megismerni ugyanúgy az angolokot, walesieket, mint az indiaiakat és az arabokat. Az elfogadás valahol megértésen alapul. Neveltetéséből fakadóan mindenki más színű szemüvegen keresztül nézi a világot... ha felpróbáljuk azt a szemüveget, akkor fogjuk csak látni, hogy miért csinálja máshogy, amit csinál, és hirtelen logikus is lesz. A japánok esetében ezt már részben megtapasztaltam... de nem állítom, hogy értem őket. Sőt, mostanra a japán kultúrának több árnyoldalát látom, mint előnyét, de ez egy másik dolog. Most az angolszász vonal jön. Először a nyelv.

Apropó, nyelv. Az angol. Na igen. Hogy is álljunk hozzá az angolhoz? Jó kérdés, nem tudom, de ha tudom, se biztos hogy kompetens vagyok a témában. De itt is filozofálok egy kicsit.
Meg kell tanulni, ha itt van az ember, el kell kezdeni. Minden kezdet nehéz, de csinálni kell. Angol nélkül egyedül kijönni nagyon durva öngól.. Kittit azért mertem kihozni, mert gyorsan tanul, sokat készült, és itt vagyok, hogy segítsek. Nagyon gyorsan fejlődik, büszke vagyok rá. Már az első napjain többet értett, mi folyik körülöttünk, mint én, amikor Walesbe értem anno, tizenvalahány év angol tanulás után. De Zsoltnak tökéletesen igaza van - úgy ne jöjjön senki, hogy "nem tudok, angolul, de sebaj, majd mosogatok", mert ez nem a legjobb hozáállás. Készülni kell, tanulni angolul, már otthon, aztán itt majd csiszolódik. Otthonról hozunk egy teóriát, azt majd jól felrúgja a gyakorlat itt, és kapunk egy kisebb sokkot, de ez része a bulinak. Az emberi agy nagyon jól ki van találva, tanulékony. Viszont mint általában, a legtöbb akadályt itt is mi állítjuk magunk elé... így ha az ember megküzd saját maga korlátozásával, akkor sokkal egyszerűbb.

Hogy tanulunk legjobban? Ha folyamatosan ki vagyunk téve a dolognak. Tehát mi a legjobb megoldás? Minél többet angol nyelvű környezetben tölteni, és tanulni. Mit tesz az egyszeri nyelvtanuló? Bemegy az angolok közé, lenullázza az önbizalmát, aztán elzárja magát a kommunikációtól, kerüli a kapcsolatot, mert fél hogy nem érti.

Egy nagyon multimilliárdos amerikai vállalkozó azt mondta, hogy a sikerhez két dolog kell: célok kitűzésének képessége, és sziklaszilárd önbecsülés. Célok kitűzése, hogy tudjuk mit akarunk elérni, és hogyan... és mindehhez erős önbecsülés, hogy talpon tudjunk maradni a temérdek kudarc között, ami a megvalósításig vezet, és hogy képesek legyünk ép ésszel annyit hibázni, hogy közben megtanuljuk, hogy kell elérni a céljainkat. Ugyanez működik a nyelvtanulásnál is, mint bárhol máshol. Amikor Japánba érkeztem, három hétig mindenkivel angolul beszéltem japán helyett... aztán úgy döntöttem, nem érdekel hogy hülyének néznek, úgyhogy hibát-hibára halmoztam, de beszéltem. Aztán megtanultam átlagos szinten, de jól japánul, utána meg tanítani kezdtem. Itt ugyanez van. Néha hülyeségeket beszélek, néha akadozom, de beszélek. A kiejtésem alapvetően Hungrish volt. Japánban össze voltam zárva amerikaiakkal és ausztrálokkal, németekkel és koreaiakkal... utána kikötöttem walesben, majd átköltöztem Bristolban. Ma az akcentusom miatt _mindenki_ franciának néz. Van a bárban a falon egy papírom, ahol húzom a rovádkákat, hogy hány ember kérdezi meg, francia vagyok-e. Majd lesz nekem is jó kiejtésem. Japánul is van akcentusom, Kyuushuui. Az se volt semmi meló. De angolul is meg fogok tanulni, igazán jól. Angolul olvasom a szakirodalmat, angolul tanulom a befektetést, munkába menet angolul hallgatom az önképző hanganyagokat. Angol szókincsfejlesztő tankönyvet tanulok, nyelvtant gyakorlok, beszélek amennyit tudok... még a Song of Ice and Fire sorozatot is angolul olvasom, pedig megvan magyarul pdf-ben. A feldolgozandó tankönyveim már angolul jegyzetelem.
Egyszerűbb, ha az ember felfogja: itt az angol a szűk keresztmetszet. Az a képesség, ami minimum a továbblépéshez, és hogy más területen az ember bármennyire jó, csak olyan magasra jut, amennyire az angolja engedi. És senkit nem érdekel, hogy nem szereti, itt ez a minimum. Az emberek meg általában nem néznek hülyének a hibákért, segítenek. Ha látják a hozáállásodon, hogy akarod, segítenek... ha azt látják, hogy a pokolba kívánod az egészet, és lenézed őket, akkor tényleg hülyeként kezelnek, és nincs min meglepődni. Van néhány ember, akit idegesít: velük nem kell foglalkozni, csak nem toleránsak. Az ilyen eseteken túl kell lépni. Nekem is volt a bárban, hogy hülyének néztek egy nyelvtani hiba miatt.. aztán a brit munkatársam megnyugtatott, hogy semmi baj. Az ő meglátása szerint az anyanyelvemen kívül még jó szinten beszélem az ő anyanyelvét is, nem beszélve a japánról, plusz egyéb nyelvi tapasztalataimról.. amíg az itt élők nagy része jó, ha angolul normálisan beszél. Tanulni és tapasztalni kell, a többi már csak kitartás és fegyelem kérdése.

Nos, hosszúra nyúlt filozofálás lett belőle... bocsánat a kisregény méretű szövegért. Aki átrágta magát rajta, annak kíváncsi vagyok a véleményére... ha valamit nem érintettem, és mégis érdekel valakit, az írja meg, majd érintem a következő több oldalas olvasmányomban. Mára ennyi, azt hiszem, pihi lesz. Holnap meg péntek, és idegbaj a melóhelyen... ;)