... (megint, jah)

Jólvanna, bocsi. Bocsánat, elnézést, sorry, ごめんなさい、lo siento, 对不起, mi dispiace... több nyelven nem tudom. Szóval már megint nem írtam, nah. De nézzétek a jó oldalát. Nem írtam június óta... ez személyes rekord, és még mindig visszajövök írni. Na jó, a jövök túlzás, Kitti úgy rúgdosott ide, hogy írjak már blogot végre. Már nem is merek visszamenni magyarországra, mert megesznek reggelire. Vagy ebédre, vagy vacsorára, napszaktól függően. Szóval itt vagyok, nah. És miről írjak? Fene tudja. Kitti szerint egyszerű, hónapok óta nem írtam, csak történt valami. Jah. Túl sok minden, azt már nehéz leírni. Blogolni rendszeresen jó, vagy sehogy. Lehet, hogy megint egy kisebb regényt kell írnom magunkról.

Szóval megvagyunk, jól vagyunk, éljük az életünk. Pont... Pont. Pont.

Najó, bővebben. Most éppen szabadságon vagyok... a főnök elzavart szabira, mert január végére az összeset el kell használnom, vagy elveszik. Ki nem fizetik egyébként, úgyhogy ki kell vennem. A másik felét januárban fogom kivenni szerintem... állítólag dögunalom lesz, úgyhogy nem is bánom. Valahova el is megyünk majd januárban... valószinűleg Londonba, mert fél napnál többet még nem töltöttünk ott. Azaz én múltkor majdnem töltöttem egy napot. Nagykövetségen (igazából Konzulátusan, de félig a nagykövetség is igaz) jártam, és bár viszonylag rendesek voltak, egy ideje megint elég Magyarországból, még a külképviseletén keresztül is. A sztori lényege, hogy lejárt az útlevelem, és el kellett mennem a konzulátusra, megújítani egy kisebb vagyonért. Az érzelmeim vegyesek - sajnálom az emlékbe eltett alig használt japán vízumom, és alig vártam már, hogy megszabaduljak életem _komolyan_ legrosszabb igazolványfényképétől... sajnos a kettő együtt jár. Lehet, hogy csak kitépem és elteszem a vízumot, a maradékot pedig rituálisan elégetem. Fene tudja. Most már van új útlevelem, még ha kalandosan is. Egy hónapos várólista volt, kértem időpontot, hétfőre... hétfőn sose dolgozom, zárva van az étterem, úgyhogy nyilvánvaló volt. Aha, persze. Egész évben soha nincs nyitva hétfőn az étterem, kivéve azon az egy napon - beszerveztek oda egy kötelező tréning napot, ahova mindenkinek mennie kellett. Puff. Kellemetlen. A főnök végül rábólintott, hogy menjek... elég hülye helyzet, és nem tehetek róla, aztán ők se szeretnének illegálisan foglalkoztatni senkit. Úgyhogy a papír az kellett. Elengedtek. 11:45-re volt időpontom Londonba (késés nem tolerált, ami fair - én se szeretem), és busszal indultam, hajnali fenetudja hánykor... és természetesen késett a busz, legalább egy órát. Még jó, hogy mindig bekalkulálom a késést (utállok késni, nem is szoktam)... de ennyit nem számoltam rá. 11:40-kor szálltam le. Victoria station, magyar konzulátus táv, Londonban, 5 perc alatt? Bitch please. Kezemben a GPS-el lefutottam, és alig másfél perc késéssel és egy ajtó tévesztéssel ott voltam. Marhanagy mázlim volt, hogy oda építették a nagykövetséget, nem valahová a külvárosba. Aztán már nyugi volt, körbesétáltam a belvárost, dögönyöztem mókust, megnéztem a Big Ben-t, Hyde-Parkot, és természetesen a kék kakast is (valamelyik lökött kitett egy marhanagy kék kakasszobrot a Trafalgar téri hiány zó lovasszobor helyére - szerintem nagyon vicces látvány), meg volt egy kis London hangulatom. Mindegy, ez már hónapokkal ezelőtt volt. Asszem valamikor októberben. Azóta már postán meg is érkezett az új útlevél... feltehetően az utolsó, a következő útlevelem a tervek szerint már brit lesz, nem magyar. Azzal egy kicsit könnyebb lesz utazgatni a nagyvilágban. Arra keleten is sokkal könnyebben adnak vízumot.

Szóval. Továbbra is Leeds, jó kis hely. Már jól ismerjük, megszoktuk... meg (még) nem untuk, jól elvagyunk. Szabadnapokon mászkálunk (nehezen viselem a bezártságot - ha két nap egymás után itthon vagyok, már el kell mennem sétálni valahová), sorban próbáljuk ki a helyi éttermeket (különös tekintettel a Thai étteremekre, a thai kajára nagyon rákattantunk), néha egy-egy mozi... már Kitti is érti a filmeket, úgyhogy tudunk menni, ha akarunk. Elég sok mindent beterveztünk. Szeretnénk az országon belül, és kívül is utazgatni (van egy fali térképünk, ahol csillagozgatjuk, hol jártunk - mert utazgatni jó), megnézni jó pár helyet... és életemben először ez már annyira nem is pénz, inkább szabadidő és szabadság kérdése. Erre kell majd még valamit kitalálni. Januártól Kitti jógázni szeretne, én meg kinéztem egy Wing Chun kung-fu klubot a közelben, azt már nagyon régen ki szerettem volna próbálni, és egy kis plusz mozgás is rám fér (bár melóban mozgok eleget). Arra is csak időt kell szakítanom valahogy, ez még megoldásra vár. Meg egyébként is.... annyi érdekes dolog van itt, amit ki akarunk próbálni, meg megtapasztalni... lesz mit csinálnunk, csak győzzük idővel. Ez általában a nehezebb.

Vendéglátásban dolgozva a szabadnapok nem egyszerűek... bőven van előnye és hátránya is a dolognak. A munkaidő nem 9-től 5-ig, hanem bármikortól bármeddig tart (bár éjjel egy után ritkán végzünk) és bármelyik nap... nekünk is van hétvégénk, csak az esetek 98,5%-ában ez nem szombat-vasárnapra esik. Nekem mondjuk jó a rendszer - hétfőn az étterem zárva, így ez fix szabadnap, és ezen kívül még vagy kapok egy véletlenszerű plusz napot, vagy egy-két hétre előre kérhetem , hogy melyiket szeretném. Ez marhajó, lenne, ha Kittinél is így működne. Így én csak egyszerűen ki szoktam kérni vagy a vasárnapot, vagy a hétfőt, hogy kettő legyen egymás után, és reménykedünk, hogy legalább egy egybe fog esni. De ettől függetlenül szerencsére a délelőttök nagy részén együtt vagyunk, sokszor együtt tudunk hazajönni, és az életritmusunk is teljesen más mint a normál munkaidőben dolgozóknak. Annak meg, hogy nincs hétköznapi értelemben vett hétvégénk (uhh, ez milyen egy elcseszett szerkezet lett, atyaég... csak azért is megtartom) kifejezetten örülök. Ha elmegyünk valahová, jobban szeretjük a békét is nyugalmat, és azt, ha nem lógnak a csilláron is emberek - az idegbajos tömegeket jobban szeretem a bárpult viccesebb oldaláról figyelni. Egy hétköznapi nyugodt, gyertyafényes vacsit jobban tudok értékelni... a városban hömpölygő hétvégi tömeggel meg sajnos nem tudok mit kezdeni - olyankor még a zárt tereket is kerülöm.

Hogy az agyam kicsit karban tartsam, elkezdtem megint nyelvet tanulni - a munkahelyemből fakadóan először az olaszt, de mivel nem volt elég kihívás, és annyira nagyon nem is érdekel, váltottam a kínaira. Úgyhogy most újrakezdtem a mandarint... és most, hogy érdekel, még megy is. Teljesen magamtól tanulom, ügyesen kihasználva a kevés szabadidőm - podcastokat hallgatok. ChinesePod, ha valaki ismeri... Shanghaiból készíti néhány amerikai srác és kínai lány, havi tagsági díjért cserébe korlát nélkül lehet letölteni a kb 15 perces, tematikus audió-leckéket, szószedettel, flashcardokkal, feladatokkal. Az adott szinteken belül (kezdő, alap, középhaladó, stb...) kötetlenül, sorrend nélkül lehet haladni, és eddig elég hatékonynak tűnik. A leckék viccesek, egy biciklút alatt (munkába menet) meg tudok hallgatni egy-két leckét ismétléssel együtt, és megjegyezhető mennyiség. Annyira nem hangos, hogy zavarjon a forgalomban, viszont az utcán száguldozva senkit nem zavar, hogy a biciklin ülve, fennhangon kínaiul karattyolva gyakorlom a hangsúlyokat. Kivéve ha kínai csoport mellett megyek el, mert akkor vagy abbahagyom, vagy viccesen néznek. A kezdő szinttel már jóban vagyok, most megyek tovább az alapra - az még nehéz, de a következő két-három napban, ha Kitti dolgozik, tartok egy pár intenzív tanulós-ismétlős napot, hogy könnyebb legyen az átállás, aztán idővel menni fog. Élvezem nagyon, jókat röhögök melóba menet, és valami teljesen újszerűt tanulok. Az, hogy tudok japánul, segít egy kicsit, de egyébként nagyon új, és nagyon más... nem igazán lehet úgy felfogni a tanulását, mint egy európai nyelvét. Nem feltétlenül nehezebb, csak más. De karban tartja az agyam.

A közlekedés mint írtam, továbbra is biciklivel történik - egyelőre. Bár egyre hidegebb az idő (ami nem gond, mert rétegesen öltözködünk =P), de ha leesik a hó, akkor vagy lecseréljük a bringát egy szánra és néhány huskyra, vagy muszáj lesz buszozni. Igazából az se probléma, mert ketten már a taxi is annyiba kerül, mintha buszoznánk, úgyhogy éjjel is könnyen hazajutunk. A biciklizést mondjuk sajnálom. Jól kiszellőzteti a fejem. Vettünk azóta új bicikliket, Kecskét nyugdíjaztuk (egyelőre a városban van lekötve), és fontolóra vettük, hogy örökbeadjuk valakinek, aki hazaviszi, megszereli és vigyáz rá... még kiderül.

A munkahelyek továbbra is viccesek. Kitti szerencsére már régen lelépett az Angelicából (atyaég, ilyen rég írtam? Már majdnem letelt a próbaideje is az új helyen...) helyette egy Brazil étteremben bártenderkedik (és pincérkedik nagyon elvétve)... marhajó hely, voltunk egyszer egy ingyen vacsin. Fix összeget fizetsz, ehetsz a salátabárból (igazi szuper-prémium salátabár - x féle sajt, füstölt lazac, stb... isteni cuccok), és brazil stílusban, nyárson hozzák neked a húst, és addig vágják a tányérodra, amíg beléd fér (ezt egy kis kör alakú kártyával jelzed: zöld oldalával felfelé hozzák a kaját, pirossal felfelé békén hagynak, küzdjél csak azzal, amid van). Nagyon jó étterem... csak nehéz mértékletesenek lenni. Lényeg, hogy ott jó helyen van, jól érzi magát, megbecsülik, stb... rendes csapat, végre.

Én továbbra is a Bibisben rázom a shakert (egyre kifinomultabban). Már nagyon rég óta nem én vagyok az új gyerek... azóta már a sokadik új srácot képezzük ki, és annyian léptek le, hogy már lassan a régiek közé tartozom. Nagyon sokat tanultam (már megint, és még mindig), még jobban belezúgtam a szakmába, és egyre jobban élvezem (még mindig), és még többet akarok tanulni. Munka tekintetében már nagyon jó vagyok, ami magához a szakmához kell... abban már elég nehéz megfogni. A következő lépés már ezek felett lesz. Mert ugye mindig van egy szinttel feljebb... és én el szeretnék jutni odáig. Egy pár hónapja nálunk rendezték meg az északi Diaego World Class workshopot, ahol az egyik legrangosabb világversenyre készülőket képzik - volt szerencsém részt venni, eszméletlenül sokat tanultam (és találkoztam az egyik kedvenc szakmai könyvem írójával is), és rájöttem, hogy az a következő szint, ahol még labdába se tudok rúgni per pillanat. Jövőre viszont szeretném megpróbálni, és legalább megközelíteni azt a szintet. Első lépésként megbeszéltem az új főnökömmel, hogy januártól szeretnék versenyekre is járni - azt mondta, fognak támogatni. Kíváncsi leszek. Karrier szempontból óriási ugrás lenne, csak meg kell szoknom. Állítólag vendégekkel szemben már most is nagyon hasonló stílussal dolgozom, mint egy verseny bártender (játszom az agyam állandóan, és imádom a vendégeim - kivéve a barmokat, de nekik meg vigyorgok), csak ugyanúgy meg kell szoknom a feszültséget, mint anno az egyetemi prezentációkkal. Azok is simán mentek egy idő után, ez is fog.

Jön a karácsony, úgyhogy idegbaj lesz. Előre tudjuk, hogy mostantól csak heti egy szabadnapunk lesz, és általános lesz a heti 50-70 óra munka is - minden nap körülbelül 1000-1500 emberre, és két élőzenés programra számítunk. Minden nap mindenki bent lesz, és minden állás fel lesz készítve. Ez egyrészt rengeteg munkát és stresszt, másrészt brutális pénzt is jelent. Úgyhogy részemről a karácsony idén elmarad, meló lesz helyette. Kittiék meg már most forgalmasabbak mint mi, úgyhogy náluk még durvább lesz a dolog. Csak ők még januárban is tele lesznek. Januártól nálunk meg elég nagy változások lesznek megint. Az egyik nagyfőnök (az eddigi bármanager) lelép és nyit egy új bárt, az öccse megy vele, még egy ember lelép... a mostani kisfőnököm megint előre lép. Kíváncsi leszek, mi lesz belőle. A lehetőségek adottak. Most mindenesetre full gázon meló lesz decemberben, rögtön a szabadságom után.

Nah, most egyelőre ennyi elég a szófo... szófolyamból, mára itt jobb ha megállok, az olvasóim egy része tippem szerint ezt se olvasta végig, mert túl hosszú. Igen, tudom, mindig megigérem, de megpróbálok írni még a decemberi hajtásból is. Jól esik ám írni, csak rászánni magam nem egyszerű. Szóval ennyi voltam, örvendek.

Mentés, közzététel, klikk.... megosztás.