'Reggelt megint...
A tegnapi az egy nagyon érdekes nap volt. A dolog ott kezdődött, hogy bejelentettek egy húsz fős bulit a bárba... úgyhogy ketten kellett benn lennünk, kisfőnökkel. Az este viccesen kezdődött... egy lengyel csaj (a.k.a ünnepelt) sétált be, mint főszervező, és kaptunk tőle egy kis feladatot: dekoráljuk ki a bárt. Hozott műanyag tányérokat, beszórta az asztalokat chipssel, ropival, keksszel, majd amíg mi a lufikat fújtuk, felöltözött nyúlnak. Nem teljes alakosnak, csak ugye nyuszifülek, pamacsfarok, ilyenek. Egy helyi nagy hotel bárjában dolgozott, és az összes vendég hoteles volt... ők jöttek elbúcsúzni nyuszilányunktól, aki két év után munkahelyet vált. Még egy magyar lány is volt a bandában, vele is megismerkedtünk. Szóval lufik, kaptunk mi is rágcsálni valót a pult alá... majd szépen lassan szivárogni kezdtek az emberek. Tényleg lassan. Voltak átlagos vendégek is - simán beengedtük őket, még a chipsből is kaptak. A buli meglehetősen lassan indult be, de azért nem volt rossz... csak marha unalmas. Senki nem kért koktélt, körülbelül vodka-lime-soda, whiskey kóla, gin-tonic vonalon mozogtunk végig... én szinte végig kasszáztam, szinte kockásra untam a fejem, és fel-le hordtam az üdítőket egész este, mert abból mindig kifogytunk. Tudtunk volna azért mire használni egy soda gunt.
Szóval alaposan bekajáltunk, leléptünk, kisfőnök ma majd kitakarítja a bárt - nem lesz egyszerű, nem irigylem. Az egész napot benn fogja tölteni körülbelül. Hétvégén meg enyém a bár: spanyolországba megy esküvőre, úgyhogy én viszem a boltot a hétvégén. Küldi egy barátját, aki segít (bár a saját koktélokat nem nagyon ismeri), aztán megnézzük, mi lesz belőle. A cél egyelőre a túlélés. ;)
Aztán hazamentünk... Kitti megvárt, úgyhogy együtt. Az este legviccesebb része még hátra volt: a házinéni véletlenül kizárt minket. Nálunk meg nem volt kulcs. Egyikünknél se. Hát jó, hívjuk fel Nikit... nade lemerült a feltöltőkártyám. Kitti? Neki az aksi merült le. Jött a klasszikus: dobáljuk kövekkel az ablakot.
kopp. kopp. kopp. kopp-kopp-kopp... nem nyert. -sigh-
Egy arra járó srác kisegített minket - megkérdezte, hogy mi a baj... mi elmeséltük, hogy itt lakunk, csak kizártak. És nincs telefon. Felajánlotta az övét, úgyhogy azzal felhívtuk Nikit... de mivel idegen szám, nem vette fel. Az ablakot meg dobálhattuk. A srác adott egy elvetemült tippet, amely végül bejött: másszunk be Niki emeleti ablakához. A bejárati ajtó előtt van egy kis eresz, arra kellett felmászni... hát ha ninja, legyen ninja. A srác akart menni, de szóltam, hogy nem jó ötlet... Niki visított volna, ha egy idegen kopog az emeleti ablakán. Úgyhogy én mentem, bekopogtam... még így is frászt kapott szerintem, de legalább beengedett.
További hírek: feladtuk a lakáskeresést, úgy döntöttünk, hogy anyagilag és egyéb okokból kifolyólag is jobban járunk, ha egy fél évet még itt maradunk. A mai lakásnézés lefújva (hívott az ügynök, elvitték a lakást délelőtt), és a rövid munkaidőnk miatt egyébként se lett volna sok esélyünk... de itt legalább elvagyunk, nem kell bebútorozni egy új lakást, nem mi fizetjük a rezsit.. ez egy télen, gázszámlával nem utolsó dolog. Már csekkek nélkül is 300 fontot spórolunk havonta, csak a lakbéren. A zúzós műszakok után meg engedélyeztük Kittinek a taxit. A pénzügyiekben hirdetett "szükségállapotot" visszavontuk, visszaállunk a racionálisabb takarékoskodásra, és folytatjuk a tervezést. Én részemről megnyugodtam.
Ennyi voltam, sziasztok ;)
2012. szeptember 27., csütörtök
2012. szeptember 26., szerda
Ősz, őszi esők, és egy pár blogbejegyzés, amit elvitt a víz...
Szépjóreggelt mindenkinek.
Igen, kéretik lekeverni nekem egy pár taslit minden elmaradt bejegyzés után, szégyellem magam össze-vissza. Elég zúzós időszakunk volt.
Az első komoly probléma: visszagondolni arra, mit írtam utoljára, olyan rég volt. A második: visszaemlékezni minden apró részletre, mert olyan gyorsan történt. Ezért kéne blogot írni, vagy mi a szösz... hátha akkor nem felejteném el. Szóval, igen, zsebreteszem a lecseszéseket, és ismét itt vagyok, hogy elárasszalak titeket kis életünk minden részletével. Ha nem is minden részletével, de bőven eléggel ahhoz, hogy megnyugodjon a lelketek. ;)
Az utóbbi két-négy nap a hangulatunkat tükrözi: szakad az eső, de úgy, hogy az elképesztő. Oké, hogy ősz, de amíg Bristolban voltam, egy egész ősz-tél alatt nem esett le ennyi víz, mint itt vasárnap óta. Ez valószínűleg összefüggésben állhat a kivételesen sz*r nyárral... vagy csak Brighton ilyen hely.
Mi történt azóta? Ment a meló, mindhárman dolgozunk, mint a kisangyal... szorgosan, mint a hangyák, hordjuk össze a pénzt, és egy egész takaros kis kupac összegyűlt már. Annyi, hogy ebből már költözni is tudunk. Erről kicsit később írok majd, de csak óvatosan olvasni - füstölni a fog a bejegyzés a méregtől, és jó lecke lesz azoknak, akik a jövőben ideköltözésre adják a fejüket.
Körülbelül két hete antibiotikumon élek - begyulladt az arcom, és egyik napról a másikra kétszer akkorára nőtt az egyik, mint a másik. Nem volt igazán szép látvány... most már nem csak úgy viselkedtem a bárpult mögött, mint egy troll, hanem úgy is néztem ki. Úgyhogy jártam orvosnál is, kétszer... az első doki antibiotikumot írt fel, a második doki másikat - most már kezdek emberként kinézni. Szerencsére az első pár nap után javult annyit a dolog, hogy simán tudok dolgozni, és a vendégek nem is nagyon veszik észre, úgyhogy most már alakul a dolog... és így a következő levél közepén már határozottan javul a tendencia. A komoly nehézséget az okozza, hogy antibiotikumra nem igazán szabadna alkoholt fogyasztani... ez remek tréning. Aki ismer, az tudja, hogy bártender létemre egyáltalán nem vagyok nagy alkoholpárti, részeg nem is voltam életemben azóta se, és bár imádom a finom koktélokat, főleg a komolyan vehető dolgokat, de az életritmusomon az nem változtat, hogy nem ihatok, egyszerűen kizárt, hogy hiányozzon. A probléma abból fakad, hogy nekem munka közben néha kóstolgatnom kell. A shakelt italokat, meg a pohárban összeborított dolgok nem igazán érdekelnek... erre van a mérce, pontos az állandóan. Egyedül az előre facsart lime/citrom savanyúságának fokozatos vesztesége lehetne problémás, de igazából elenyésző rövid távon. A gondot a keverőpoharas, klasszikus italok okozzák (Martini, Manhattan, Old Fashioned), amiket keverés közben folyamatosan kóstolgatni kell, hogy ellenőrizzem, eléggé hígul-e a jég... Ha erős marad, letépi a vendég arcát, és teljesen élvezhetetlen az alkoholtól, ha túlvizesedik, akkor meg ihatna hideg vizet is. Úgyhogy ez egy marha jó tréning volt... már szemre látom, mikor jó valami. Nagyon durva, mintha elveszítettem volna egy érzékszervet. Igazából még kóstolás után kiköphettem volna a dolgokat, nade kérem.. hogy fest egy köpködő bártender a pult mögött, főleg, ha a te italodon dolgozik? Én nem számítanék sok jóra.
Munkahelyen minden oké. Lecsillapodtak a kedélyek, kisfőnök és nagyfőnök zöldágra vergődtek, a kicsi azt csinálja, amit a nagy szeretne, és béke van, meg nyugalom. Két munkatársam is távozik a héten... egyik Vietnamba, másik Izlandra megy haza. Főleg az izlandi srác, nagyon hiányozni fog. Jó gyerek. A hét felét továbbra is egyedül viszem, a forgalom alakul... mostanában simán a háromszorosát hozom a bevételnek, mint az első hetekben. Épül a törzsvendég kör, már egy pár névre is emlékszem... továbbra is nagyon élvezem. Kivéve, amikor az időjárás miatt egy teremtett lélek nincs az épületben, mert az nagyon unalmas. Mostanában már lenn tartom a táskám a pult alatt, és ha már senki nincs benn, elfogyott a munka (minden üveg és a teljes backbar csillog-villog, hűtők kitakarítva, stb), akkor előkerülnek az angol tankönyveim, és tanulok a pult alatt. Nyelvanozgatok, építem a szókincsem, és így tovább. Szereztem egyébként egy zseniális tankönyvet, két cd-s hanganyaggal... a címe: szabadulj meg az akcentusodtól. Külföldi diákoknak, és akcentusos anyanyelvűeknek (skótoknak-walesieknek, new castle-ieknek =P) készítették a könyvet, akik munkájukhoz szüksége van az RP kiejtésre (BBC english. =P), és egy teljes kiejtési, hangképzési tréning, Londoni színész sulik programjai alapján. Egyesével a teljes angol fonetika, hangonként tanít, gyakoroltat, különbségeket mutat be... eddig iszonyúan hatékonynak találtam, és minden leckében újra és újra megvilágosodom. Pedig azt hittem, ezt nehéz könyvből tanulni. Kíváncsi leszek 5-8 hónap múlva, milyen eredménye lesz.
Mi mást lehet még csinálni? Tegnap előtt például unalmamban saját gyümölcstea elkészítésébe kezdtem... szépen lassan, forró vízzel kísérletezem ki a fűszerek hatását, citrushéjakkal próbálkozom, meg ilyenek... ha már egyszer ráérek.
A hétvégék is egyre keményebbek... körülbelül másfélszeresére emeltük a hétvégi profitot is. Sajnos az általános neveletlenségből fakadóan a tip ezzel nem mindig korrelál, de még mindíg nem kellett kajára költenünk fizetésből, mióta itt vagyunk, elélünk nagyon szépen csak a plusz adómentes jövedelemkiegészítésből is. Köszönöm szépen minden kedves, jólnevelt vendégemnek. Vannak viszont nem kedves, és nem jólnevelt vendégek is, mint például a múlt szombati húszfős leánybúcsú... a nagyfőnök nyomására, mire üres volt a bár, beengedtük őket. Azonnal megitták Cosmopolitan formájában az egyetlen üveg maradék triple-secünket, majd egy üveg Kahlúa kávélikőrt is, B52 formájában... 400 fontot hagytak nálunk egy penny tip nélkül, visítoztak, szétszedték a bárt, f*sz alakú vízipisztolyból vodkát lövöldöztek, a többi vendégünk egy kanál abszintban képes lett volna megfojtani az összeset, én meg nagyon szívesen adtam volna egy egész pohárral annak, aki kért volna erre a célra. 400 font ide vagy oda, még a nagyfőnök is szinte térden állva könyörgött, hogy zavarjuk már ki a bárból azokat a hülye q*rvákat, ajtón kívül akarja látni őket. A végén elég hulla hangulat volt... mindketten harapósak voltunk a kisfőnökkel... amíg egy pumuklihajú vendégsrácnak ki nem gyulladt a haja egy gyertyától, mert miután kifüstölögte magát, vagy fél órán keresztül szakadtunk a röhögéstől a pult alatt. Lényeg, hogy utállom a leánybúcsúkat, és észrevételeim szerint, ha a férfiak nagy többsége tudná, mi történik egy ilyen helyen, úgy kiábrándulna a női nemből, hogy kihalna az emberiség. Ott álltunk, és szörnyülködtünk, nézve a kulturáltnak még józanon se nevezhető nőstényegyedeken, hogy atya ég, ezek közül egy nemsoká megházasodik, szaporodni fog... és egyébként is. Uff. Sokkoló. Az ember sok mindent lát a pult másik oldaláról.
A lányok is jól elvannak - kicsit unják a sushitekergetést, de ez se fog örökké tartani. Viszont néha meló után kapnak maradék sushit... Ilyenkor szépen kiülünk a műfűre a Jubilee Square-en, és rúdból harapom a sushit. Piknik. Egy ilyen alkalommal körülbelül egy heti fizetésünket esszük meg sushi formátumban, és annyi a kaja, hogy prioritásokat kell felállítani. A romlandót (sült kacsa, lazac, tonhal) esszük meg először, a zöldséges dolgok meg mennek a hűtőbe, és reggelinél megesszük a jövőheti fizetés értékét is, ingyen. Csak én élvezem, hogy a lányok sushibárban dolgoznak?
Lassan vége van az ínséges időknek - óriási pénzmennyiséget teremtettünk elő két hónap alatt, lakásra. Jövő hét után félretesszük a költözésre szánt összeget, és visszaáll a normális családi pénzmanagement. A lányokra, és az eddig tanúsított önuralmukra is nagyon büszke vagyok. Végre ők is vásárolgathatnak majd egy kicsit ezek után, megérdemlik bőven.
A feketeleves a végére maradt. Lakáskeresés. Egyáltalán nem egyszerű. Sőt. Az előre egy hónap lakbért és másfél hónap depositot előre könnyebb volt előteremteni az ügynökségi díjakkal együtt, mint zöldágra vergődni egy ügynökséggel. Most már értem, hogy miért gyűlöli itt minden lakáskereső teljes szívéből az ügynökségeket, és miért akar mindenki privát landlordtól bérelni. Egyszerűen nem lehet velük tárgyalni. Az még hagyján, hogy a nagyja csak akkor áll szóba veled, ha legalább hat hónapja dolgozom ugyanazon a helyen... Ami nekem természetesen nincs meg. Sebaj, beszéltem a főnökkel... azt mondta, hogy hülyeségeket beszélek, már Március óta náluk dolgozom, miért mondom, hogy nincs meg a hat hónap. Mondom oké, már csak a lányok főnökével kell beszélni. Erre visszaírt nekem egy másik ügynökség, hogy 12 hónap munkaviszony, vagy előre kell fizetni hat hónapot. Vagy kezes. Erre nagyon csúnyán elkáromkodtam magam. Van ebben az országban bárki is, aki 12 hónapot egy helyben ledolgozik?! És költözni is akar. Atya ég. Komolyan, most tényleg. Aki nem dolgozik még 12 hónapja, az dolgozzon tizenkét hónapot a viadukt alulról, kartondobozból, hogy aztán majd költözhet? Ez legalább olyan idióta hozáállás, mint hogy csak tapasztalattal keresnek embereket. Igen, értem, hogy szűrni akarják a fizetésképtelen embereket, és csökkenteni a kockázatot, ez rendben is van. Ingatlanbefektetőként én is így gondolkodnék. Azt mondom, legyen full time munkája a bérlőknek, vagy hozzon kezest, igen. Legyen nyugodtan három hónap munkaviszonya. De utána? Pont olyan egyszerű kirúgni valakit három hónap után, mint 3 és fél év után. Vagy pont annyira nem egyszerű, ahonnan nézzük. Egyszerűen felesleges és bosszantó. Arról nem is beszélve, hogy nincs joguk erről papírt kérni, a főnököm meg azt mond, amit akar. Még jó, hogy az én főnököm felől én már jó ideje ott dolgozhatok... jól végzem a munkám, szeretnek a vendégek, és a saját munkaóráim/órabérem árán is védem a főnök profitját, és ezt nagyon jól tudja. Meg is van az eredménye. Remélem, fogunk találni tárgyalóképes ügynökséget, vagy hat hónapot csinálunk a munkaviszonyunkból. Legrosszabb esetben meg itt maradunk még egy darabig, a nagyon sok sétát leszámítva nem is rossz.
Na, mára ennyi voltam... a végén egy kicsit felhúztam magam, de nyugalom van most már. Mély levegő, és ezt is meg fogom oldani, mint mindent. Csak keményen és optimistán.
Igen, kéretik lekeverni nekem egy pár taslit minden elmaradt bejegyzés után, szégyellem magam össze-vissza. Elég zúzós időszakunk volt.
Az első komoly probléma: visszagondolni arra, mit írtam utoljára, olyan rég volt. A második: visszaemlékezni minden apró részletre, mert olyan gyorsan történt. Ezért kéne blogot írni, vagy mi a szösz... hátha akkor nem felejteném el. Szóval, igen, zsebreteszem a lecseszéseket, és ismét itt vagyok, hogy elárasszalak titeket kis életünk minden részletével. Ha nem is minden részletével, de bőven eléggel ahhoz, hogy megnyugodjon a lelketek. ;)
Az utóbbi két-négy nap a hangulatunkat tükrözi: szakad az eső, de úgy, hogy az elképesztő. Oké, hogy ősz, de amíg Bristolban voltam, egy egész ősz-tél alatt nem esett le ennyi víz, mint itt vasárnap óta. Ez valószínűleg összefüggésben állhat a kivételesen sz*r nyárral... vagy csak Brighton ilyen hely.
Mi történt azóta? Ment a meló, mindhárman dolgozunk, mint a kisangyal... szorgosan, mint a hangyák, hordjuk össze a pénzt, és egy egész takaros kis kupac összegyűlt már. Annyi, hogy ebből már költözni is tudunk. Erről kicsit később írok majd, de csak óvatosan olvasni - füstölni a fog a bejegyzés a méregtől, és jó lecke lesz azoknak, akik a jövőben ideköltözésre adják a fejüket.
Körülbelül két hete antibiotikumon élek - begyulladt az arcom, és egyik napról a másikra kétszer akkorára nőtt az egyik, mint a másik. Nem volt igazán szép látvány... most már nem csak úgy viselkedtem a bárpult mögött, mint egy troll, hanem úgy is néztem ki. Úgyhogy jártam orvosnál is, kétszer... az első doki antibiotikumot írt fel, a második doki másikat - most már kezdek emberként kinézni. Szerencsére az első pár nap után javult annyit a dolog, hogy simán tudok dolgozni, és a vendégek nem is nagyon veszik észre, úgyhogy most már alakul a dolog... és így a következő levél közepén már határozottan javul a tendencia. A komoly nehézséget az okozza, hogy antibiotikumra nem igazán szabadna alkoholt fogyasztani... ez remek tréning. Aki ismer, az tudja, hogy bártender létemre egyáltalán nem vagyok nagy alkoholpárti, részeg nem is voltam életemben azóta se, és bár imádom a finom koktélokat, főleg a komolyan vehető dolgokat, de az életritmusomon az nem változtat, hogy nem ihatok, egyszerűen kizárt, hogy hiányozzon. A probléma abból fakad, hogy nekem munka közben néha kóstolgatnom kell. A shakelt italokat, meg a pohárban összeborított dolgok nem igazán érdekelnek... erre van a mérce, pontos az állandóan. Egyedül az előre facsart lime/citrom savanyúságának fokozatos vesztesége lehetne problémás, de igazából elenyésző rövid távon. A gondot a keverőpoharas, klasszikus italok okozzák (Martini, Manhattan, Old Fashioned), amiket keverés közben folyamatosan kóstolgatni kell, hogy ellenőrizzem, eléggé hígul-e a jég... Ha erős marad, letépi a vendég arcát, és teljesen élvezhetetlen az alkoholtól, ha túlvizesedik, akkor meg ihatna hideg vizet is. Úgyhogy ez egy marha jó tréning volt... már szemre látom, mikor jó valami. Nagyon durva, mintha elveszítettem volna egy érzékszervet. Igazából még kóstolás után kiköphettem volna a dolgokat, nade kérem.. hogy fest egy köpködő bártender a pult mögött, főleg, ha a te italodon dolgozik? Én nem számítanék sok jóra.
Munkahelyen minden oké. Lecsillapodtak a kedélyek, kisfőnök és nagyfőnök zöldágra vergődtek, a kicsi azt csinálja, amit a nagy szeretne, és béke van, meg nyugalom. Két munkatársam is távozik a héten... egyik Vietnamba, másik Izlandra megy haza. Főleg az izlandi srác, nagyon hiányozni fog. Jó gyerek. A hét felét továbbra is egyedül viszem, a forgalom alakul... mostanában simán a háromszorosát hozom a bevételnek, mint az első hetekben. Épül a törzsvendég kör, már egy pár névre is emlékszem... továbbra is nagyon élvezem. Kivéve, amikor az időjárás miatt egy teremtett lélek nincs az épületben, mert az nagyon unalmas. Mostanában már lenn tartom a táskám a pult alatt, és ha már senki nincs benn, elfogyott a munka (minden üveg és a teljes backbar csillog-villog, hűtők kitakarítva, stb), akkor előkerülnek az angol tankönyveim, és tanulok a pult alatt. Nyelvanozgatok, építem a szókincsem, és így tovább. Szereztem egyébként egy zseniális tankönyvet, két cd-s hanganyaggal... a címe: szabadulj meg az akcentusodtól. Külföldi diákoknak, és akcentusos anyanyelvűeknek (skótoknak-walesieknek, new castle-ieknek =P) készítették a könyvet, akik munkájukhoz szüksége van az RP kiejtésre (BBC english. =P), és egy teljes kiejtési, hangképzési tréning, Londoni színész sulik programjai alapján. Egyesével a teljes angol fonetika, hangonként tanít, gyakoroltat, különbségeket mutat be... eddig iszonyúan hatékonynak találtam, és minden leckében újra és újra megvilágosodom. Pedig azt hittem, ezt nehéz könyvből tanulni. Kíváncsi leszek 5-8 hónap múlva, milyen eredménye lesz.
Mi mást lehet még csinálni? Tegnap előtt például unalmamban saját gyümölcstea elkészítésébe kezdtem... szépen lassan, forró vízzel kísérletezem ki a fűszerek hatását, citrushéjakkal próbálkozom, meg ilyenek... ha már egyszer ráérek.
A hétvégék is egyre keményebbek... körülbelül másfélszeresére emeltük a hétvégi profitot is. Sajnos az általános neveletlenségből fakadóan a tip ezzel nem mindig korrelál, de még mindíg nem kellett kajára költenünk fizetésből, mióta itt vagyunk, elélünk nagyon szépen csak a plusz adómentes jövedelemkiegészítésből is. Köszönöm szépen minden kedves, jólnevelt vendégemnek. Vannak viszont nem kedves, és nem jólnevelt vendégek is, mint például a múlt szombati húszfős leánybúcsú... a nagyfőnök nyomására, mire üres volt a bár, beengedtük őket. Azonnal megitták Cosmopolitan formájában az egyetlen üveg maradék triple-secünket, majd egy üveg Kahlúa kávélikőrt is, B52 formájában... 400 fontot hagytak nálunk egy penny tip nélkül, visítoztak, szétszedték a bárt, f*sz alakú vízipisztolyból vodkát lövöldöztek, a többi vendégünk egy kanál abszintban képes lett volna megfojtani az összeset, én meg nagyon szívesen adtam volna egy egész pohárral annak, aki kért volna erre a célra. 400 font ide vagy oda, még a nagyfőnök is szinte térden állva könyörgött, hogy zavarjuk már ki a bárból azokat a hülye q*rvákat, ajtón kívül akarja látni őket. A végén elég hulla hangulat volt... mindketten harapósak voltunk a kisfőnökkel... amíg egy pumuklihajú vendégsrácnak ki nem gyulladt a haja egy gyertyától, mert miután kifüstölögte magát, vagy fél órán keresztül szakadtunk a röhögéstől a pult alatt. Lényeg, hogy utállom a leánybúcsúkat, és észrevételeim szerint, ha a férfiak nagy többsége tudná, mi történik egy ilyen helyen, úgy kiábrándulna a női nemből, hogy kihalna az emberiség. Ott álltunk, és szörnyülködtünk, nézve a kulturáltnak még józanon se nevezhető nőstényegyedeken, hogy atya ég, ezek közül egy nemsoká megházasodik, szaporodni fog... és egyébként is. Uff. Sokkoló. Az ember sok mindent lát a pult másik oldaláról.
A lányok is jól elvannak - kicsit unják a sushitekergetést, de ez se fog örökké tartani. Viszont néha meló után kapnak maradék sushit... Ilyenkor szépen kiülünk a műfűre a Jubilee Square-en, és rúdból harapom a sushit. Piknik. Egy ilyen alkalommal körülbelül egy heti fizetésünket esszük meg sushi formátumban, és annyi a kaja, hogy prioritásokat kell felállítani. A romlandót (sült kacsa, lazac, tonhal) esszük meg először, a zöldséges dolgok meg mennek a hűtőbe, és reggelinél megesszük a jövőheti fizetés értékét is, ingyen. Csak én élvezem, hogy a lányok sushibárban dolgoznak?
Lassan vége van az ínséges időknek - óriási pénzmennyiséget teremtettünk elő két hónap alatt, lakásra. Jövő hét után félretesszük a költözésre szánt összeget, és visszaáll a normális családi pénzmanagement. A lányokra, és az eddig tanúsított önuralmukra is nagyon büszke vagyok. Végre ők is vásárolgathatnak majd egy kicsit ezek után, megérdemlik bőven.
A feketeleves a végére maradt. Lakáskeresés. Egyáltalán nem egyszerű. Sőt. Az előre egy hónap lakbért és másfél hónap depositot előre könnyebb volt előteremteni az ügynökségi díjakkal együtt, mint zöldágra vergődni egy ügynökséggel. Most már értem, hogy miért gyűlöli itt minden lakáskereső teljes szívéből az ügynökségeket, és miért akar mindenki privát landlordtól bérelni. Egyszerűen nem lehet velük tárgyalni. Az még hagyján, hogy a nagyja csak akkor áll szóba veled, ha legalább hat hónapja dolgozom ugyanazon a helyen... Ami nekem természetesen nincs meg. Sebaj, beszéltem a főnökkel... azt mondta, hogy hülyeségeket beszélek, már Március óta náluk dolgozom, miért mondom, hogy nincs meg a hat hónap. Mondom oké, már csak a lányok főnökével kell beszélni. Erre visszaírt nekem egy másik ügynökség, hogy 12 hónap munkaviszony, vagy előre kell fizetni hat hónapot. Vagy kezes. Erre nagyon csúnyán elkáromkodtam magam. Van ebben az országban bárki is, aki 12 hónapot egy helyben ledolgozik?! És költözni is akar. Atya ég. Komolyan, most tényleg. Aki nem dolgozik még 12 hónapja, az dolgozzon tizenkét hónapot a viadukt alulról, kartondobozból, hogy aztán majd költözhet? Ez legalább olyan idióta hozáállás, mint hogy csak tapasztalattal keresnek embereket. Igen, értem, hogy szűrni akarják a fizetésképtelen embereket, és csökkenteni a kockázatot, ez rendben is van. Ingatlanbefektetőként én is így gondolkodnék. Azt mondom, legyen full time munkája a bérlőknek, vagy hozzon kezest, igen. Legyen nyugodtan három hónap munkaviszonya. De utána? Pont olyan egyszerű kirúgni valakit három hónap után, mint 3 és fél év után. Vagy pont annyira nem egyszerű, ahonnan nézzük. Egyszerűen felesleges és bosszantó. Arról nem is beszélve, hogy nincs joguk erről papírt kérni, a főnököm meg azt mond, amit akar. Még jó, hogy az én főnököm felől én már jó ideje ott dolgozhatok... jól végzem a munkám, szeretnek a vendégek, és a saját munkaóráim/órabérem árán is védem a főnök profitját, és ezt nagyon jól tudja. Meg is van az eredménye. Remélem, fogunk találni tárgyalóképes ügynökséget, vagy hat hónapot csinálunk a munkaviszonyunkból. Legrosszabb esetben meg itt maradunk még egy darabig, a nagyon sok sétát leszámítva nem is rossz.
Na, mára ennyi voltam... a végén egy kicsit felhúztam magam, de nyugalom van most már. Mély levegő, és ezt is meg fogom oldani, mint mindent. Csak keményen és optimistán.
2012. szeptember 10., hétfő
khm. khm.
Szépjóreggelt mindenkinek!
Magyarázom a bizonyítványom... igen, valóban nem írtam egy ideje. Tényleg nem. Ennek több oka is volt. Az első és legnyilvánvalóbb: az, hogy nem nagyon értem rá. Mostanában sokkal inkább vagyok elfoglalva a terveink konkrét kivitelezésével, mint arról, hogy írjak róluk, úgyhogy eléggé el vagyok foglalva. Nagyon sokat tanulok, leginkább munkaidőn kívül... visszavezettem a minden reggeli 30-60perc olvasást, és nap közben is tanulok, ha tudok. Több területen képzem magam tovább, plusz az angolom fejlesztem... erről majd mindjárt írok. A másik oka, hogy nem írtam... az, hogy bár rengeteg minden történt, amit leírhattam volna, de úgy döntöttem, nem fogom. A munkahelyemen elkezdtek borulni a dolgok, és a problémák nagy része nem engem, hanem másokat érintenek... és ha nem az én magánügyem, akkor nem írom ki. Brutális két-három hetem volt, de mostanra úgy néz ki, normalizálódik a helyzet. Lényeg, hogy velünk, meg velem sincs semmi gáz, csak rajtunk kívül mindenki mással.
Várunk a költözésre: még olyan 4-500 font híja van a dolognak, októberre megvan. Mivel bútoroznunk is kell, így inkább meg se próbáljuk hamarabb kiköhögni, mert aztán alszunk a parkettán. Viszont mostmár eljutottunk odáig, hogy ha legközelebb lakást nézni megyünk, már lesz értelme nézni, és ha valami tetszik, el tudjuk magunkat kötelezni egy lakás mellett, akár letét fejében is. Ezek után már csak az kell, hogy az itteni házinéni normálisan engedjen el minket, és ne pánikoljonbe, ha rajtunk keresztül elesik elkölthető jövedelme egy igen jelentős részétől. Nem hiszem, hogy keresztbe tenne nekünk, de majd kiderül.
Mint mondtam, sok tanulás: falom a könyvtári könyveket, még jó, hogy közvetlenül a munkahelyem mellett van... még messzire se kell menni. A másik az angol. Eddig is meg akartam tanulni, de most elborult az agyam. Tegnap a nagyfőnököm megint felidegesített. Erről a többi munkatársamtól is hallottam: a fickó teljesen idiótának néz mindenkit, aki nem angol anyanyelvű. Mindenkivel nagyon jól el tudunk beszélgetni, és mindent megoldok... a skót vendégeimnek sincs egy szavuk se, még őket is megértem. De a főnök... a lehető legérthetetlenebbül próbál beszélni, és állandóan játssza, hogy nem érti, amit mondok. Konkrétan szórakozik velem néha. Megoldás? Itt és most megfogadom, hogy úgy megtanulok angolul, hogy többet a büdös életben meg nem mondják rólam, hogy nem az anyanyelvem. Időbe fog telni, de meg fogom csinálni. Én még ráérek röhögni egy pár év múlva is.
Rövid, de mára ennyi volt - mostantól próbálom folytatni a blogot, ha lesz időm. Sziasztok!
Magyarázom a bizonyítványom... igen, valóban nem írtam egy ideje. Tényleg nem. Ennek több oka is volt. Az első és legnyilvánvalóbb: az, hogy nem nagyon értem rá. Mostanában sokkal inkább vagyok elfoglalva a terveink konkrét kivitelezésével, mint arról, hogy írjak róluk, úgyhogy eléggé el vagyok foglalva. Nagyon sokat tanulok, leginkább munkaidőn kívül... visszavezettem a minden reggeli 30-60perc olvasást, és nap közben is tanulok, ha tudok. Több területen képzem magam tovább, plusz az angolom fejlesztem... erről majd mindjárt írok. A másik oka, hogy nem írtam... az, hogy bár rengeteg minden történt, amit leírhattam volna, de úgy döntöttem, nem fogom. A munkahelyemen elkezdtek borulni a dolgok, és a problémák nagy része nem engem, hanem másokat érintenek... és ha nem az én magánügyem, akkor nem írom ki. Brutális két-három hetem volt, de mostanra úgy néz ki, normalizálódik a helyzet. Lényeg, hogy velünk, meg velem sincs semmi gáz, csak rajtunk kívül mindenki mással.
Várunk a költözésre: még olyan 4-500 font híja van a dolognak, októberre megvan. Mivel bútoroznunk is kell, így inkább meg se próbáljuk hamarabb kiköhögni, mert aztán alszunk a parkettán. Viszont mostmár eljutottunk odáig, hogy ha legközelebb lakást nézni megyünk, már lesz értelme nézni, és ha valami tetszik, el tudjuk magunkat kötelezni egy lakás mellett, akár letét fejében is. Ezek után már csak az kell, hogy az itteni házinéni normálisan engedjen el minket, és ne pánikoljonbe, ha rajtunk keresztül elesik elkölthető jövedelme egy igen jelentős részétől. Nem hiszem, hogy keresztbe tenne nekünk, de majd kiderül.
Mint mondtam, sok tanulás: falom a könyvtári könyveket, még jó, hogy közvetlenül a munkahelyem mellett van... még messzire se kell menni. A másik az angol. Eddig is meg akartam tanulni, de most elborult az agyam. Tegnap a nagyfőnököm megint felidegesített. Erről a többi munkatársamtól is hallottam: a fickó teljesen idiótának néz mindenkit, aki nem angol anyanyelvű. Mindenkivel nagyon jól el tudunk beszélgetni, és mindent megoldok... a skót vendégeimnek sincs egy szavuk se, még őket is megértem. De a főnök... a lehető legérthetetlenebbül próbál beszélni, és állandóan játssza, hogy nem érti, amit mondok. Konkrétan szórakozik velem néha. Megoldás? Itt és most megfogadom, hogy úgy megtanulok angolul, hogy többet a büdös életben meg nem mondják rólam, hogy nem az anyanyelvem. Időbe fog telni, de meg fogom csinálni. Én még ráérek röhögni egy pár év múlva is.
Rövid, de mára ennyi volt - mostantól próbálom folytatni a blogot, ha lesz időm. Sziasztok!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)