Szép jóreggelt!
Félig begyógyult szemekkel, és a félálomban elkészített, napi betevő zabkásámmal leültem, és folytatom a tegnapi írást... így tuti, hogy lesz időm rendesen befejezni. Tegnap jól ment az írás.. természetesen tipikus, hogy munka előtt ülök le, hogy véletlenül se legyen időm befejezni. Mondjuk a tegnap dögunalom volt, de ez van. Attól még fizetik... pörögni meg majd pörgünk ma. A főnökömmel ketten vagyunk, úgyhogy még ha nem is történik semmi, akkor is, legalább együtt elhülyülünk.
Tehát, mit is meséljek? Készül nektek a meglepetés. Egyelőre még megoldásra vár a kérdés, de menni fog, nyugi. Egy pár ember tuti nagyon fog örülni neki, de lehet, hogy eltart szerda-csütörtökig, mire meglesz.
Mai program meló előtt... összeütök valami reggelit, angolozok (folyékonyan beszélek, de mindig akad mit csiszolni... rengeteget kell fejlődnöm). Olvasgatni is szeretnék... éljen a Kindle. Nagyon élvezem. Valószinűleg Game of Thrones lesz a terítéken ma is, marha hosszú, úgyhogy még egy jó darabig. Így a harmadik könyvnél már alaposan eldurvult a sztori, ötletem sincs, ki fogja túlélni az utolsó (még el sem készült) kötetre, és hány darabban. Lényeg a lényeg, George Martint címeres trollnak nyilvánítom, ennyi trollkodás még a Walking Deadben sincs. Ha elolvastam a könyveket (még soká lesz...) akkor valószinűleg Sir Terry Pratchett teljes munkásságán rágom majd végig magam, most angolul. Gyúrok vele rekeszizomra.
Aztán majd mégmeló előtt egy kis meditációt is beiktatok szerintem... jól esik néha lecsendesedni, és manapság nincs rá sok időm. Pedig nem árt, ha néha egy kicsit befelé is figyel az ember. Néha egy-egy hülyébb vendég után venni kell egy pár mély levegőt, de úgy általában véve elszoktam tőle.
Gondolom sokan azt várják, úgyhogy írok egy kicsit a költözésről is... most az a legnagyobb dolog, ami előttünk áll. Most már nem csak úgy a jövőben, hanem ténylegesen, közvetlenül, meg vannak számlálva a napjaink Brightonban. Most először nem én húztam meg a ravaszt, hanem anya, de a lényeg, hogy megyünk, és ezért most megint fel vagyok pörögve. Sokaknak ez már megint őrültségnek tűnhet... feladjuk az állásainkat, fogjuk a cókmókunkat, és megyünk tovább máshová, a bizonytalanba már megint. Gyakorlatilag ugrunk még egy fejest a szakadékba biztosítókötél nélkül... és reménykedünk, hogy ott a háló. Na jó, ez nem teljesen igaz... most már van biztosítókötelünk (bár nem szeretnénk élni vele), és annál, hogy felültünk a repülőre, és besétáltunk az országba minden lerendezett dolog nélkül, már nem lehet nagyobb őrültséget csinálni. Az esélyeink kategóriákkal jobbak.
A kisfőnök tegnap megkérdezte tőlem, mikor adom le a felmondásom a nagyfőnöknél... szakadt a röhögéstől amikor azt válaszoltam, fizetés után egy nappal. Azt mondta, itt a pont. Menjünk biztosra, ebben a hónapban jól kerestem ;)
Szóval, mire is van szükségünk? Hajó, térkép, legénység... nem. Szóval lakás, munka, első körben. Aztán marhára nem mindegy, hogy jutunk el odáig. A leghúzósabb tényező itt az idő... és ott is inkább a pontosság, nem a gyorsaság. A megfelelő időben, precízen történjen minden. Minél később lelépni a melóhelyekről, és minél hamarabb találni újat. Minimalizálni a fizetés nélküli időt. Annyira nagy gáz igazából nem lehet, mert szép nagy summát takarítottunk meg itt a pár hónap alatt, de azért nem ártana biztosra menni. Lassan már rutinos költöző vagyok, és a lányok is megszokják a dolgot. A házért ahol lakunk, egy könnycseppet sem fogok ejteni - minél gyorsabban eltűnünk innen, annál jobb. Az áldott szabadság. A munkahely... hát, szeretem, szerettem. A kisfőnök iszonyúan fog hiányozni, a nagyfőnök... hát, azért már megint nem fogok siránkozni. Bár baj nincs vele, általában azért korrekt. A lelépésemmel talán még jót is teszek - egy szegény munkatársam halálra unja magát az étteremben, és alig van órája, viszont mindig bártender akart lenni, és profin megtanulni a koktélosdit. Nagyon szurkolok neki, hogy kapjon egy esélyt.
De akkor most végülis mennyivel vagyunk beljebb, mint amikor idejöttünk? Mi a különbség, hogy állunk jobban? Kitti egyértelműen. Nagyon szépen megtanult angolul, nagyon jól elvan már. Már tényleg csak az önbizalom, meg plusz szókincs hiányzik neki. Most kapott egy ébresztő taslit egy automatizált felvételi rendszertől, ami remélhetőleg bepöccintette annyira, hogy ráhúz még egy kicsit pluszban... (és ráhúz, látom...) de ha nem, anélkül is nagyon büszke vagyok rá, mert ügyes. Fél év alatt ez nem kis eredmény. Szakmai gyakorlata, és jó referenciái is vannak... most már simán válogathat majd, hogy olyan helyre menjen, amit szeret is. Az angolja simán jó bárhová, az már nem fogja akadályozni. Ha meg nem találna jót, amit szívesen csinálna, akkor van egyéb dolga elég, aztán abból lehet hogy még több pénzt tud csinálni, mint munkával. Rábízzuk az életre. ;)
Én szintén egyértelműen beljebb vagyok. A hangzatos (és annyira mégsem hangzatos) szakmai papírjaimból a magam szintjén gyakorlatot, profizmust csináltam, és a lelkem is tiszta, hogy szeretem csinálni, jól választottam. Leültem egyik nap múlt héten a kisfőnökkel önéletrajzot írni... kicsit meglepődtem. Szerinte Brightonban a legjobbak között lennék, ha a lehetőségeim engednék, de egy ilyen kicsi bárban, a mi főnökünkkel, nem igazán van lehetőségem garázdálkodni. Szakmailag jót is fog tenni a váltás. De abból a szempontból megnyugtatott, hogy Brightonban már bárhol szó nélkül kapnék munkát, a legjobb helyeken is, és szerinte ott is eleve jobb lennék, mint az ott dolgozók, csak meg kell tanulnom a hely különlegességeit. Nem tudom feltétlenül elhinni, de jól esett. Szerinte a legjobb helyeken is úgy kb 1-2 ember van, aki igazán tudja, mit csinál, és érdekli is. Alaposan kipofozott, kijavítottam a magyarországon rámragadt hülyeségeket... a nagyját tőle tanultam már annak, amit tudok. A tanfolyamok nélkül ettől függetlenül esélyem se lett volna - az bebizonyította a munkaadóknak azt, ami itt nagyon fontos (ide vágyók, figyelem!): nem valami munkára és pénzre van szükségem, hanem
_ezt_ akarom csinálni, nem valahol, hanem
_itt_ akarok dolgozni, hajlandó vagyok tenni érte, megteszem az extra mérföldet, és nem csak a paycheck-ért ácsingózom, hogy legyen mit elbulizni. Az, hogy egy kisebb vagyont öltem a tréningjeimbe, bizonyítja, hogy komolyan gondoltam. Adtak egy esélyt, kijavították a hibáim... a hozáállásom valószinűleg jó volt, mert nem rúgtak ki, és mindig jóban voltunk (az elődeim hetek alatt kirúgták az Okiban... nem bírták a kiképzést). Úgyhogy kisfőnök szerint bárhol simán van esélyem, ahol embert keresnek. És rengeteget fogok tudni tanulni máshol.
További érdekesség: nem bártender voltam, hanem üzletvezető helyettes. Igazából ha belegondolok, jah. Nyitottam, zártam, elszámoltam, rendeltem, vezettem az üzletet, tanítottam egy pár embert, irányítottam is néha... Úgyhogy jah, ezek szerint tényleg. Az önéletrajzon jól mutat az "Assistant Manager", és a következő helyen lényegesen jobb fizetést jelent, ha minden jól megy. A lehetőségekhez mérten meg itt sem kerestem rosszul.
Szóval önéletrajz, kigyomláltuk a felesleges dolgokat, kipofoztuk, leírtunk mindent amit csináltam... alakítgattunk a tapasztalataimon, tanfolyamokon... a Flairt például simán letagadtam. Igazán jó helyeken nem veszik komolyan. Vicces,marha nehéz, aki tudja, az tisztelendő, de jó helyeken itt nem hagyják, hogy csináld.
Lényegesen segít továbbá, hogy van angol címünk, telefonszámunk, referenciáink. Már nem kívülről jövünk, hanem itteniként kezelnek. Nem kell azt mondani, hogy Magyarországról jövök... hanem csak innen Brightonból.
De akkor mi van ellenünk? A január-február. Ilyenkor csak a hozzám hasonló idióták keresnek munkát. Még jó, hogy a hozzám hasonló idióták mindig nyernek.
Ezen kívül még a lakáskérdés maradt nyitott, de ott is végre letárgyaltuk a dolgot: háromszobás lakást keresünk, Leedsben. Lényegesen olcsóbb, öcsi meg úgyis kb a szerződés végére érkezik... addigra meg mindenki tudni fogja, mi lesz a későbbiekben.
Egyelőre ennyit az előzményekről, magáról a szervezésről a következő bejegyzésben.
